Azok a publikus események, amelyekben ezt az alkotói profilt megjelölték, de nem ő a publikáló Persona.
A Haladási jogok, a Pionír nők a fotográfiában című előadás második része. Az előző előadást Diane Arbus-sal fejeztük be, tehát a feminizmus korszakáig, a 70-es évek elejéig jutottunk el. Olyan női fotósokat ismerhettünk meg, akik megváltoztatták a fotográfiát speciális kémia eljárások segítségével, újfajta témákkal kísérleteztek és a megszokottól eltérő esztétikai stílust teremtettek. A Haladási jogok, a Pionír nők a fotográfiában című előadás második része. Az előző előadást Diane Arbus-sal fejeztük be, tehát a feminizmus korszakáig, a 70-es évek elejéig jutottunk el. Olyan női fotósokat ismerhettünk meg, akik megváltoztatták a fotográfiát speciális kémia eljárások segítségével, újfajta témákkal kísérleteztek és a megszokottól eltérő esztétikai stílust teremtettek. Olyan fotósokkal is foglalkoztunk, akik habár a férfiak által meghatározott korszellem stílusában alkottak – és ma nem feltétlenül számítanak jelentős művésznek –, akkor mégis elismerték tudásukat. A mostani előadásban, elérve az 1970-es éveket, azt vizsgáljuk, hogy a női alkotók milyen utakon, milyen témákat dolgoztak fel, hogyan hatottak vizuálisan a női szerepekre, a női testképre. "Egy feminista professzornőm, Jake Jackson előadására szeretnék reagálni, amelyben azt veti fel, hogy Annie Leibowitz, Sally Mann, Nan Goldin és Lorna Simpson nem eléggé tudatosan álltak hozzá munkájukhoz. Évekkel későbbi magatartásuk hatására a régi munkáik új kontextusba kerültek; ez pedig olyan interpretációkat eredményezett, melyek érvénytelenthetik korábbi munkáik jelentését."
Pál Gyöngyi PhD előadása, Rennes 2 Tudományegyetem A fotográfiában a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb műfaj a portré. Az arcképünk megörökítése az emlékezés mankója, a halál utáni pillanatnyi továbbélés lehetőségével kecsegtet. A portrék és a családi fotóalbumok rítusától az öndokumentáció, önarckép, önportré sokaságáig egy hosszú összetett út vezet, ahol önmagunk megismerésén túl, az én-képünk, illetve a rólunk alkotott képek abszolút kontrolljára vágyunk. Ezekhez igazodnak a reprezentációs és a terjesztési technikák ahol az egyre inkább automatizált analógtól a digitális fényképezőgépekig eljutunk az azonnal módosítható és megosztható virtuális párhuzamos identitásokig, amelyet lehetővé tesz az Internet, és olyan szociális hálók, mint a facebook vagy a myspace. Az önportré, és ezen belül a test képe ugyanakkor túlmutat önmagán, lehetőséget ad társadalomkritika megfogalmazására (Cindy Sherman), illetve újabb nemi szerepek (Claude Cahun, Pierre Molinier, Robert Mapplethorpe), szubkultúrák (Nan Goldin) bevallására, és végső soron ezek elfogadtatására. Pál Gyöngyi PhD előadása, Rennes 2 Tudományegyetem A fotográfiában a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb műfaj a portré. Az arcképünk megörökítése az emlékezés mankója, a halál utáni pillanatnyi továbbélés lehetőségével kecsegtet. A portrék és a családi fotóalbumok rítusától az öndokumentáció, önarckép, önportré sokaságáig egy hosszú összetett út vezet, ahol önmagunk megismerésén túl, az én-képünk, illetve a rólunk alkotott képek abszolút kontrolljára vágyunk. Ezekhez igazodnak a reprezentációs és a terjesztési technikák ahol az egyre inkább automatizált analógtól a digitális fényképezőgépekig eljutunk az azonnal módosítható és megosztható virtuális párhuzamos identitásokig, amelyet lehetővé tesz az Internet, és olyan szociális hálók, mint a facebook vagy a myspace. Az önportré, és ezen belül a test képe ugyanakkor túlmutat önmagán, lehetőséget ad társadalomkritika megfogalmazására (Cindy Sherman), illetve újabb nemi szerepek (Claude Cahun, Pierre Molinier, Robert Mapplethorpe), szubkultúrák (Nan Goldin) bevallására, és végső soron ezek elfogadtatására. Közvetítés:
2013. január 24. és 2013. április 07. között láthatják az érdeklődők a TÜKÖR ÁLTAL HOMÁLYOSAN | Arcok tegnap és ma című kiállítást az Ernst Múzeumban. Kurátor: Gulyás Gábor Társkurátorok: Angel Judit, Rózsás Lívia 2013. január 24. és 2013. április 07. között láthatják az érdeklődők a TÜKÖR ÁLTAL HOMÁLYOSAN | Arcok tegnap és ma című kiállítást az Ernst Múzeumban. Kurátor: Gulyás Gábor Társkurátorok: Angel Judit, Rózsás Lívia Marina Abramović / Ulay | Peter Aerschmann | Francis Al?s | Beöthy Balázs | Joseph Beuys | Christian Boltanski | Rineke Dijkstra | Marlene Dumas | Erdély Miklós | Esterházy Marcell | Valie Export | Fehér László | Gaál József | Gilbert & George | Nan Goldin | Hajas Tibor | Hámos Gusztáv | Gary Hill | Jovián György | Birgit Jürgenssen | Kelemen Károly | Sarah Lucas | Urs Lüthi | Maurer Dóra | Hermann Nitsch | Mike Parr | William Pope L. | Arnulf Rainer | Józef Robakowski | Ulrike Rosenbach | Dieter Roth | Thomas Ruff | Andres Serrano | Cindy Sherman | Szépfalvi Ágnes | Tót Endre | Türk Péter | Veres Szabolcs | Bill Viola | Peter Weibel Az emberi arc egyszerre néző és nézett, de főként ez utóbbi: saját arcunkat is csak kívülről, valamiben tükröződve láthatjuk. Metafizikai, etikai, szemiotikai és művészeti szempontból egyaránt az ember legfontosabb testrésze: az arcnak világteremtő ereje van. A portré a képzőművészet meghatározó műfaja, amelyen hagyományosan az emberi arc ábrázolását, egy személy külsejének és személyiségének megjelenítését szokás érteni. Ez a műfaji meghatározás egyszerűnek tűnik, az elmúlt évtizedekben mégis kevés olyan jelentős műalkotás született, mely esetében a definíció teljességgel érvényesülne. Mintha az ilyen típusú ábrázolás kívül esne a mai kortárs képzőművészet körén: a reprezentált arc sokkal inkább eszközzé vált, mint a művészet korábbi időszakaiban. Joggal tehetjük fel a kérdés, hogy valójában mit is jelent ma a portré? Milyen funkciót lát el ez a műfaj a fotográfia, a film, a virtualitás korában? Kit és miért ábrázol a XX. század végi és a XXI. századi portré? Mi lehet ma a portré műfajának társadalmi szerepe? Ezek a kiállítás alapvető kérdései, mely mindemellett a műgyűjtő és múzeumalapító Ernst Lajos személye előtt tiszteleg, múzeumának centenáriuma alkalmából. Ismeretes, hogy Ernst főként portrékat gyűjtött és mutatott be: vezetése alatt jórészt történelmi arcképcsarnokok darabjai, költők, művészek arcmásai alkották az Ernst Múzeum állandó kiállítását. Most a műgyűjteményre is emlékezve kerülnek művek a múzeum termeibe, azonban annak romantikusan heroikus rendezőelvével ellentétben a jelenlegi kiállítás azt a művészeti változást igyekszik megjeleníteni, mely az emberi arc megjelenítésének módjában, indítékaiban és céljaiban az elmúlt négy évtizedben végbement.
Nan Goldin a világhírű amerikai fotóművész Budapestre látogat és a Trafóban láthatjuk A szexuális függőség balladája című gyönyörű és felkavaró képsorozatát 2011. április 16-án 20:00 órakor. Mindez egy különleges előadás keretein belül valósul meg, ahol a képek bemutatását egy kultikus angol zenekar fogja kísérni, a The Tiger Lillies. Az előadás előtt személyesen is lehet találkozni a fotóművésszel, április 16-án 18:30-kor l Pfisztner Gábor beszélget Nan Goldinnal, angol nyelven. Nan Goldin a világhírű amerikai fotóművész Budapestre látogat és a Trafóban láthatjuk A szexuális függőség balladája című gyönyörű és felkavaró képsorozatát 2011. április 16-án 20:00 órakor. Mindez egy különleges előadás keretein belül valósul meg, ahol a képek bemutatását egy kultikus angol zenekar fogja kísérni, a The Tiger Lillies. Az előadás előtt személyesen is lehet találkozni a fotóművésszel, április 16-án 18:30-kor l Pfisztner Gábor beszélget Nan Goldinnal, angol nyelven. A The Ballad of Sexual Dependency rendkívül személyes hangvételű fotó-napló, az intimitásért és a megértésért folyó küzdelem krónikája, melyben Nan Goldin több mint 3 évtizedet átívelve mutatja be saját életét, és azokét, akik annak résztvevői, vagy – az AIDS, a drogok és az erőszak következményeiként – résztvevői voltak. A Tiger Lillies ehhez a képsorozathoz új dalokat írt, melyet Trafó-béli koncertjük előtt csak két alkalommal adtak elő. Nan Goldin (1953) napjaink kortárs fotóművészetének egyik legmeghatározóbb alakja. Több mint három évtizede elkezdte megszállottan dokumentálni a környezetében élő embereket és saját barátait, akik a New York-i poszt-punk új hullám, és homoszexuális, valamint transzvesztita szubkultúra tagjai voltak. Nan Goldin fotóművészete így a fényképezés sokrétegű szociális szerepére is rávilágít. Goldin a szexuális szabadságról készített önfeledt fotói hamar a kiszolgáltatottság és a függőség, valamint az AIDS terjedésének dokumentációivá váltak, hiszen fotóinak szereplői többségében meghaltak kábítószer-túladagolásban vagy HIV fertőzésben az 1990-es években. Goldin képeinek gyakori témái tükörbe néző nők, transzvesztiták, szexuális aktusok, az erőszak és a droghasználat. Ezek játszanak főszerepet talán legismertebb és legnépszerűbb The Ballad of Sexual Dependency (A szexuális függőség balladája) című sorozatában is, amelynek fotóit 1979-től 1986-ig készítette. Goldin fotóművészetének sajátossága továbbá a snapshot formátumra épülő, nagyon intim képi világ, az olykor elmosódó képekből álló formanyelv, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nem használ mesterséges megvilágítást, csakis természetes fényekkel dolgozik. Rendkívül fontos aspektusa a művészetének továbbá az, hogy Goldin a színes fényképezés egyik úttörőjének tekinthető. Fotóit gyakran slideshow formájában mutatja be, legújabb művei pedig már sajátos mozgókép formátumú kísérletekként is érthetők. The Tiger Lillies Martyn JACQUES – ének, harmonika, zongora Adrian HUGHES – ének, dobok, ütősök, játékok Adrian STOUT – nagybőgő, zenei fűrész, vokál
Buda Gábor Jelenségek című könyvtervét mutatja be a Lumen Galériában. A könyvben összegyűjtött képeket a művész éveken keresztül készítette, hogy végül egy érzelmekkel, gyönyörűséggel és fájdalommal, gyakran iróniával teli naplószerű vallomást tegyen le az asztalra. Buda Gábor művészeti stratégiája, már-már nem is stratégia, és ezzel tűnik ki igazán a hazai fotóművészeti közegből. Buda Gábor Jelenségek című könyvtervét mutatja be a Lumen Galériában. A könyvben összegyűjtött képeket a művész éveken keresztül készítette, hogy végül egy érzelmekkel, gyönyörűséggel és fájdalommal, gyakran iróniával teli naplószerű vallomást tegyen le az asztalra. Buda Gábor művészeti stratégiája, már-már nem is stratégia, és ezzel tűnik ki igazán a hazai fotóművészeti közegből. Egy fotós, aki elődeihez, Nan Goldinhoz vagy Wolfgang Tillmanshoz hasonlóan, hagyja, hogy vigye a szél amerre fúj, hogy újra és újra rácsodálkozzon: a jelenségekre. “Fizikai, kémiai, természeti, társadalmi jelenségek képi megjelenítése. ...A rádióhullámok mellett csak a fény az, amely szabadon utazhat keresztül a föld légkörén. Ugyanúgy kapcsoljuk a fényt boldogsághoz, sikerhez mint ahogyan a hiányát az ellentétes tartalmú fogalmakhoz. Kémiai és fizikai folyamatokat indít be, gyűjt, rendezi és strukturálja a világot, csak úgy mint a képalkotó elemeket a filmen, a moziban, vagy a CMOS lapkán, vagy a teremtés könyvében. Sokan igyekeznek felé, bár a legtöbben mielőtt igazán meglátnák magukat benne, inkább visszahátrálnak a félhomályba, amelyben rejtve érzik árnyékos oldalukat...” (Buda Gábor) Megnyitó 2010. március 17-én 19,00 órakor Megtekinthető a Lumen Galériában (Budapest VIII., Mikszáth Kálmán tér 2.)2010. április 15-ig, hétfőtől péntekig 8,30-19óráig, szombaton 10-18 óráig
Helyszín: Magyar Fotográfusok Háza (Budapest VI., Nagymező u.20.) Megnyitja Jaromír Plíšek, Csehország magyarországi nagykövete és Gőbölyös Luca fotóművész Megtekinthető: minden hétköznap 14-19 óráig, hétvégén 11-19 óráig *** A nők eddig soha nem vívtak ki maguknak olyan fontos helyet a cseh fotóművészetben, mint napjainkban. Ráadásul pont abban az időszakban történik ez, amikor a fotográfia kilépett gettójából, és példanélküli erővel jelenik meg a művészeti életben. Helyszín: Magyar Fotográfusok Háza (Budapest VI., Nagymező u.20.) Megnyitja Jaromír Plíšek, Csehország magyarországi nagykövete és Gőbölyös Luca fotóművész Megtekinthető: minden hétköznap 14-19 óráig, hétvégén 11-19 óráig *** A nők eddig soha nem vívtak ki maguknak olyan fontos helyet a cseh fotóművészetben, mint napjainkban. Ráadásul pont abban az időszakban történik ez, amikor a fotográfia kilépett gettójából, és példanélküli erővel jelenik meg a művészeti életben. Nagyon finoman rajzolódik ki a folyamat, amelyben a nők észrevétetik magukat a hetedik művészet első száz éve során. A II. világháború után jelentkeznek olyan női fotóművészek, mint Emila Medková, Dagmar Hochová, és Bĕla Kolářová. Jelentős számban azután az új nemzedék képviselői közt találunk női alkotókat az 1960-as és 70-es években, de még mindig nem olyan hangsúlyosan, mint manapság. Napjainkban a fotográfiát és képzőművészetet oktató iskolák tanárainak mintegy fele nő, és részben munkájuknak köszönhetően a cseh fotóművészet legjobb és legeredetibb művei születnek. A Cseh Köztársaság ilyen szempontból a nemzetközi kortárs művészeti élet része. A cseh alkotások olyan közegbe illeszkednek, melyet a következő nevek fémjeleznek: Sophie Calle, Cindy Sherman, Sam Taylor-Wood, Nan Goldin, Tracey Moffatt, Vanessa Beecroft, Barbara Kruger, Sandy Skoglund, Mariko Mori, Annie Leibovitz, Tina Barney, Mary Ellen Mark, Sally Mann, Rineke Dijkstra, Loretta Lux. A test, mint téma - amely az 1990-es években meghatározó szerepet vitt - ha nem is tűnt el, de kevésbé lényeges mára, nem mindenütt jelen való, és átengedte elsőségét az identitás témájának. Különösen vonzó tárgy ez azon női fotósok számára, akik saját identitásukat kutatják munkáikban, keresik saját metamorfózisuk lehetőségeit. Ezek az alkotók a nők többoldalú szerepét vizsgálják: viszonyukat a férfi nemhez, a gyermekekhez, a társadalomban elfoglalt helyüket, az emancipáció kérdéseit, és a nemek által meghatározott különbségeket. Ennek a kiállításnak a témája a 35 év alatti cseh és szlovák női fotóművészek identitásának kifejezése alkotásaikban. Habár munkáikban érzékenység és egyfajta női látásmód tükröződik, egészében mégsem lehet tipikusan „női”/”feminin” művészetnek tekinteni, vagy a feminizmus egy tiszta manifesztációjaként értelmezni az anyagot. Tereza Vlčkova romantikus képeit a meghatározhatatlan idősík jellemzi. Az alkotó gyakran különböző időszakok együttes megjelenítésével dolgozik, a kép elkészültének pontos korát vagy helyét lényegtelen vonássá minősíti. A fő helyen egy civilizációtól megkímélt természeti közeg jelenik meg; a természet, amelybe nők és leányok magukat is elhagyva próbálnak beleolvadni a fényképezőgép lencséje előtt. A természet itt egyfajta idealizált, érintetlen szépség és szellemi mélység megjelenése. Ebben az ikreket ábrázoló sorozatában a Kettő párhuzamba állítható sok művész munkájával; régi olasz és spanyol mesterek festményeivel, August Sander, Diane Arbus, Rijneke Dijkstra és Loretta Lux fotóival, és sok filmmel is. Modelljeinek tekintete delejesen néz a kamerába. A közönség képtelen különbséget tenni, hogy valódi testvérpár áll-e előtte, vagy egy kislány és számítógépen klónozott hasonmása. Gyanút kelt, vajon nem műanyag babákat ábrázol-e, sőt kissé ijesztő is némelyik. Az alkotó az emberi azonosság lehetséges maximumát kutatja, amelyet még hangsúlyoz is az ugyanolyan öltözékkel és hajviselettel. Az ikrek arcvonásainak eltéréseit és hasonlóságait, olykor meglepően felnőttes sajátosságát megmutatva felveti a kérdést, vajon szellemi világuk és jellemük is oly közel áll-e egymáshoz, mint külső megjelenésük? Milyen a viszony köztük? Mi a saját alter ego -juk? Hány arc rejtőzik mindannyiunkban? A Photoshop intenzív használatakor a művésznő nem a különleges effektekhez nyúl, hanem a képek szuggesztivitását erősíti fel, amit sajátos költőiségük kölcsönöz nekik. Maga a lányok által megidézett világ, valahol az álom és valóság határmezsgyéjén van, a szemükből áradó kérdésfelvetés az, amire nehéz választ találnunk. Barbora Bálková, a festő és fotóművész Maszkok c. ciklusában saját arcát rejtette el, általában csak a szemeket mutatva nem szokványos álarcok mögött. Több szürrealista művészhez vagy későbbi társaikhoz, Diane Arbushoz és Joel Peter-Witkinhez hasonlóan egy személyiség eltűnését mutatja meg, hogy egy másiknak kölcsönözhesse. Annak lehetőségével szembesít, hogy egy álarc mögött megszabadulhatunk saját magunk által épített gátlásainktól, elrejthetjük valós vagy képzelt testi hibáinkat. Az álarc szimbolizálhat érzéseket és hangulatokat, egyszerre nyújt védelmet és támaszt, kihívást. Egy álarc el is rejt, ugyanakkor fel is tárhatja az emberi természetet. Ráadásul a Bálková által használt maszkok nem szokványosak, ő maga alkotta azokat húsdarabokból, kenyérből, virágokból, tollakból, pénzjegyekből, multimédiás eszközöket felhasználva. A női fotográfusok egész sora talál ihletet a hozzá közel eső környezetben, szüleiben, gyermekekben és barátaikban. A Zuzana Blochová és Dita Lamačová páros Persona című sorozatukban a számítógép segítségével komponáltak olyan portrékat, amelyekben arcuk, testük egybeolvad, emlékeztetve az ugyanezt a címet viselő Bergman film utolsó jelenetére, ahol a két arcsík egybecsúszik. Műveik elsősorban és mindenekelőtt az emberi kapcsolatok egy rejtett dimenzióján való tűnődések; a családon belüli kölcsönhatásokat, a jellemek keveredését vizsgálják. Ezek a témák jelennek meg Barbora Žůrkova és férje, Radim Žůrek három, számítógép segítségével készített portréján is. A leszármazottak című sorozatukon gyermeküket képzeletbeli alakként ábrázolják, vegyes nemi jegyekkel, saját és kölcsönzött külső vonásokkal. Ez a módszer bámulatos generációs összehasonlításra ad alkalmat, amit az alkotók maguk így kommentálnak: „A digitális vágás segítségével megkíséreltük megtalálni azokat az arcképeket, akik mi vagyunk, mi voltunk, és mi lehetnénk.” Sylva Francová Női portrék című sorozatán különböző időpontokban készült képeket dolgozott össze a számítógépes technika segítségével. Anyját, nagyanyját, nővérét, közeli barátait láthatjuk a magán- szférájukban lekapva, például pihenés, szoptatás, torna közben. Csupa olyan mindennapi élethelyzetben, és személyes rituálé közben, ahonnan az idegenek általában ki vannak rekesztve. A fotográfus tehát megsokszorozott és intim képet ad rokonairól, ahol ugyanakkor a valóságot manipulálja, és ezzel az immár mindannyiunk által jól ismert szerep-sokszorozódásokra világít rá. A legismertebb női fotóművészek különböző módjait alkalmazzák az önreflexiónak, amikor rokonaikhoz fűződő érzéseikről, kapcsolataikról vagy identitásuk kereséséről vallanak. Ám néhányan közülük szélesebb társadalmi problémához nyúlnak, amikor a modern világot jellemző szerep - újraelosztásról készítik munkáikat. Daniela Dostálková, a Szeretem a várost c. képén egy olyan látványt idéz meg - egy japán cég által épített légkondicionáló gyár Csehországban -, amely a lehető legnagyobb termelékenységet szimbolizálja egy steril közegben, miközben rávilágít a globalizáció erejére és az egyéni dimenzió elnyomására azáltal, hogy az alkalmazottakat szokásaik és lelki alkatuk megváltoztatására kényszerítik a multinacionális cégek. Babora Mrázková és Filip Láb szintén a volt kommunista országok életének szenteltek jelentős mennyiségű művet. A keleti blokk azokról a radikális politikai, társadalmi és gazdasági változásokról szól, ami - többek között- Lengyelországban és a Balkánon zajlott. A kiválasztott fotók a lengyel nehézipar központjában, Katowice-ben készültek, amit tömeges munkanélküliség sújt a bányák és kohók csökkentett termelése miatt. A sötét tónusok és kontrasztok kiemelik a város baljós és kísérteties jellegét, amit fokozhat a képek érzékeny elrendezése, így autentikus dokumentumsorozatot kapunk. Štěpánka Stein és Salim Issa szuggesztív portréi - amelyeket Newcastle-ben, az angol iparvárosban készítettek -, pillanatképet adnak etnikumok, nemzetiségek, kultúrák és társadalmi osztályok keveredéséről, megkapóan váltogatva a napfényben, illetve vaku fénye mellett rögzített felvételeket. Barbora Kuklíkovának például a Benyomások egy idegen városban c. sorozatán - amely a Prágában élő bevándorlók életét mutatta be -, a szociológiai látásmód volt az uralkodó. Most azonban éppen ellenkezőleg, egy szimbolikus és dekadens szemlélettel közelít, David Lynch filmjeinek világához hasonlóan. A színek pszihológiájában és a kompozíció műanyag minőségének kiemelésével ellentmondásos, fesztültségterhes világot teremt. A horrorfilmek hangulatát idézik a képek, amikor a néző eltekint a hősnők valós identitásától és emberi viszonyaitól, ehelyett teret nyer a képzelet ereje. A cseh fotóművészetben még további fiatal női alkotókat találunk, akiket foglalkoztat az identitás témája. A kiállított művészek figyelmet érdemlőek és sikeresek. Máris vannak utánzóik és követőik. Szerencsére akadnak olyanok is, akik nem csak plagizálják az elődöket, hanem eredetit tudnak mutatni az identitás témájában, ami napjainkban a legnagyobb érdeklődésre tart számot. (Szerző: Vladímir Birgus, a kiállítás cseh kurátora)
