Urbán Tamás (Szatmárnémeti, 1945. július 6. –) a kortárs magyar fotográfia és dokumentarista szociofotó egyik legjelentősebb, Balázs Béla-díjas alakja. Pályafutása során olyan zárt, marginalizált vagy tabunak számító világokat mutatott be kendőzetlen őszinteséggel, ahová rajta kívül kevesen jutottak be vagy kaptak engedélyt a fotózásra. [1, 2, 3]
Élete és pályafutása
Szatmárnémetiben született, majd Debrecenben érettségizett. Ezt követően Budapestre került, ahol kezdetben a Budapesti Műszaki Egyetemen hangmérnöknek tanult, de tanulmányait nem fejezte be, mert teljesen magával ragadta a fényképezés világa. [1, 2]
Az 1960-as évektől kezdve dolgozott fotóriporterként. Pályafutása során olyan meghatározó lapok munkatársa volt, mint a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin vagy a Pest Megyei Hírlap. Fia, Urbán Ádám szintén elismert fotográfus lett. [1, 2, 3]
Főbb témái és dokumentarista munkássága
Urbán Tamás neve összeforrott a Kádár-korszak és a rendszerváltás időszakának nyers, cenzúrázott valóságával. Képein keresztül olyan társadalmi rétegeket és helyzeteket ábrázolt, amelyekről a hivatalos média ritkán vagy egyáltalán nem vett tudomást: [1, 2]
Csövesek és punkok: Az underground ifjúsági szubkultúrák hiteles krónikása volt.
Mentősök és kórházak: Éveken át kísérte a mentőautók személyzetét, megörökítve az élet és halál közötti drámai pillanatokat.
Börtönvilág: Megrázó és egyedülálló fotósorozatokat készített a hazai büntetés-végrehajtási intézetek belső életéről, a fogvatartottak mindennapjairól és tetoválásairól.
Aszódi javítóintézet: Hosszú időn át követte és fotózta az intézetben nevelkedő fiatalok sorsát. [1]
