Timár Péter

1972-ben építészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Hallgatóként kezdett tudatosan fotografálni és fotográfiai kiállításokon szerepelni.

Közben szcenikát is tanult, és végigkísérte annak a kornak magyarországi avantgárd színházi eseményeit. Éveken keresztül fényképezte a budapesti Pinceszínház életét, bár ez inkább ürügyként szolgált arra, hogy közben az alkotás, a karakterek és az előadások kialakulásának folyamatát figyelhesse.

1979-ig építészmérnökként dolgozott a Tervezésfejlesztési-és Típustervező Intézetben (TTI), de közben tagja lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének (1978), amelynek 1990 és 1992 között főtitkári posztját is betöltötte.

1978 és 1983 között a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának tagja, 1979-től titkára.

1975-től a Fiatal Művészek Klubja Fotószekciójában dolgozik, pár évig annak vezetője, a nyolcvanas években pedig a Toldi Fotógaléria művészeti vezetője volt.

1979 és 2010 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Fotó szakának szakvezető tanára, 1997-től 12 éven át az iskola igazgatójaként dolgozott. Emellett óraadóként fotográfiát tanított évekig a Budapesti Műszaki Egyetemen, a Kaposvári Egyetemen és a Budapesti Kommunikációs Főiskolán is.

A fotográfia oktatásának szervezése terén jelentős szerepet vállalt, és szakírói munkássága is számottevő.

Pályája kezdetén a fotó képzőművészeti használata iránt érdeklődött, ezen belül montázsokat, kollázsokat, szekvenciákat, mátrixokat és például kézzel színezett képeket készített.

A Fotóművészeti Stúdióban kialakult beszélgetések, viták és személyes kapcsolatok hatására egy idő után a fotográfia dokumentatív ereje keltette fel érdeklődését. A Budapesti Temetkezési Intézetnél készült, Gyász (1983) című sorozata feltárta a kegyelet hiányát a temetések hátterében és végrehajtásában bevett gyakorlatban – mindezzel pedig rávilágított a magyar társadalom érzéketlenségére az élőkkel szemben is. A sorozatból a Műcsarnok által a Fényes Adolf Teremben 1983-ban rendezett budapesti kiállítást néhány napon belül a Művelődési Minisztérium és a Budapesti Pártbizottság betiltotta, és a szerzőt, valamint a kiállítási intézmény vezetőit támadták. A hecckampányt az MSzMP KB irodájának vezetője állította le azzal, hogy inkább kiállítás által bemutatott problémával kellene foglalkozni, ahelyett, hogy a szerzőt ostoroznák.

Nagyívű sorozatot készített a tetovált elítéltekről a magyar börtönökben, egyben javaslatot téve a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának, hogy indítsanak kriminál-pszichológiai szempontú kutatást az egyes elítéltek bűnözői karaktere és a rájuk tetovált (vagyis általuk választott) motívumok közötti esetleges összefüggések felderítésére. A kutatást végző fiatal BV tiszt később dandártábornok, a Közszolgálati Egyetem Büntetésvégrehajtási tanszékének vezetője lett.

Mindeközben a Magyar Szemle fotóriportere és képszerkesztője is volt, 1990-től pedig 26 éven keresztül a Fotóművészet című folyóirat kiadó-főszerkesztője.

Az életét végigkísérő tanítás megkövetelte nyitottság alkotó tevékenységére is kihat. Munkáiban fellelhetők a spekulatív (mérnöki, matematikai) elemek éppúgy, mint a dokumentatív és képzőművészeti megközelítések, egymással párhuzamosan és időnként egymásba átcsapva, egymást megtermékenyítve is.